Áldott István Fakó madár

 

Áldott István

Fakó madár

 

 

Bár lehetnék apró madár,

mely könnyű röptével párkányodra száll!

Nézhetném, mint néma tanú,

hogyan él az aranyhajú.

Beröppennék ablakodon,

csókolnálak homlokodon.

Álmodban persze már,

én apró, fakó madár.

Olyan lennék, mint egy angyal,

fehér szárnyal, édes dallal.

Vigyáznám a lépteidet,

Ha az élet keresztbe vet!

Hosszú úton fognám kezed,

tűző naptól óvnám szemed,

a viharból kifognám a szelet!

De jaj, madár nem lehetek!

Édes éltet sem ígérhetek!

Mást nem adhatok neked,

Értelem és Érzelem,

Hisz ez mindenem!

Homonyik Sándor Most miért sírsz?

Most miért sírsz?        

Mondd, miért sírsz?
Annyi minden vár rád,
Mosolyogva lépj át
A jövőd ajtaján.

Mondd, miért sírsz?
Letörölném szemed,
S az én két szemem
Visszacsillog neked.

Mind, mi volt, rég elmúlt,
És mi minket szétfújt,
Rég elszállt az évekkel már.

Csoroghat könnyed,
Ha boldogság tör rád,
S én csókolnám azt,
Mint az öröm harmatát.

Lehet gondod,
Lehet, rossz álmot látsz,
Ezer új nap vár rád,
Ezer új boldogság.

Mind, mi volt, rég elmúlt,
És mi minket szétfújt,
Rég elszállt az évekkel már.

Most miért sírsz, nincs már semmi baj,
A lelkem megvéd s eltakar,
Bízzál bennem, hidd el, mit szívem akar.

Összejöttünk,
Senki nem választ szét,
Együtt hajózzuk át
Az öröm tengerét.

Mind, mi volt, rég elmúlt,
És mi minket szétfújt,
Rég elszállt az évekkel már.

Most miért sírsz, nincs már semmi baj,
A lelkem megvéd s eltakar,
Bízzál bennem, hidd el, mit szívem akar.

Most miért sírsz, semmi baj nincs már,
Itt élünk az álmunk udvarán,
Bízzál bennem, hidd el, mit szívem akar.

 

 

 

Szivemet adnám

 

Szivemet adnám

Volt, ki elmenekült hirtelen,
Néha azt hittem, hogy szívtelen.
Csak félt, hogy rossz lesz a vége,
Hát jó, ha ennyi megérte.

Mindig követem a sorsomat,
Széllel szembe menni nem szabad.
Ha fáj, majd túl leszek rajta,
Legyen, ha Ő így akarta.

Az élet nem játék,
Egy apró szép ajándék.
De győzhetsz,
Én hagynám.
Te értem mondd, mit áldoznál?

Én a szívemet adnám,
Ha egy kicsit is hagynád,
Veled pereg a naptár,
Nyáron hull a hó.
Én a szívemet adnám,
Hogyha végre hagynád,
De ha mégse: nem kár,
Álmodozni jó!

Van, hogy akarom, de nem merem,
Néha bekerít a félelem.
A fény csak fordított árnyék,
Veled én teljessé válnék.

Az élet nem játék,
Egy apró szép ajándék.
De győzhetsz,
Én hagynám.
Te értem mondd, mit áldoznál?

Én a szívemet adnám,
Ha egy kicsit is hagynád,
Veled pereg a naptár,
Nyáron hull a hó.
Én a szívemet adnám,
Hogyha végre hagynád,
De ha mégse: nem kár,
Álmodozni jó!

Bent marad a szó,
Mi fellőtt űrhajóként
Úgy repülne súlytalan.
Mit megadnék érte, hogyha éreznéd,
Hogy a földön, s égen nem kell más, csak én.
T.G.

Reményik Sándor Úgy fáj már minden...

 

 

Reményik Sándor 

Úgy fáj már minden...

 

 

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

Minden, mi általreszket szívemen,

Legyen az ember, muzsika, vagy táj,

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

 

De néha egy-egy halk szó símogat,

S rejtekúton a szívembe talál,

S álomba ringatja a kínokat,

Elaltatja a multat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

 

Gyom és gaz benőtte az utakat,

Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

Száraz kórók és keserű füvek,

Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

 

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

És szent a szív, mely küldi őt ezen,

S mely liliomok magvát hinti el

Ott, hol különben csak bogáncs terem.

 

Áldott az óra és áldott a szél,

Mely liliomok messze magvát hozza,

Magot, melyből a békesség kikél.

Reményik Sándor Add a kezed

Reményik Sándor  Add a kezed

 

 

Add a kezed, így szépen, csöndesen,

Nyugodtan add.

Síma, ragyogó tükör a szívünk,

Nem vet hullámokat.

 

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.

A csóknak édes mérge

Megmérgezné a nyugodalmunkat,

Ha hozzánk érne.

 

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe',

Innen hova hághatna még a láb?

E csönd, e béke: ez itten a csúcs -

És nincs tovább.

 

Add a kezed; lenn lakodalmas nép,

Mirtusz menyasszonyfőn;

A mirtuszt édes, irigyled-e még

Itt, e kopár tetőn?

 

Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,

S a zuzmó tengve él,

A lelkünket a nagy csend összehajtja,

Mint két ágat a szél.

 

Add a kezed, látod lemegy a nap;

A nappal szembe

Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,

Kezed kezembe.

 

Add a kezed, egy percig tart csupán

Ez az igézet -

Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,

S több, mint az élet!

Maché Emlékezz Rám

 

Maché   Emlékezz Rám

 
Én itt hagyom Rád a városokat,
Meg az utat, a számtalan utat.-
Hogy vissza sohase találjak,
A "Tilosba" vezess!

Emlékezz Rám, Te szeress legalább!
Emlékezz Rám, Szívedben megtalálsz!

Meghagyom Neked a viharokat,
Melyek bölcsőket ringattak,-
És a "Hiába Szép" gyönyörök kertjét,
Melyről hazudtál, hazudtam
Hazudtak.

Emlékezz Rám, Te szeress legalább!
Emlékezz Rám, Szívedben megtalálsz!

Nézd, itt hagyom Rád a hajnal
Hűvösét
A napokra fagyott maszkom a feledés!
Titkot hagyok Rád, színtelen ölelést,
A megfakult nyárban a felismerést!

Igen, emlékezz Rám, Te szeress legalább!
Igen, emlékezz Rám, Szívedben, úgyis megtalálsz!

A szépséget, a partot, az árt,
S a mindent elemésztő örvényeket,
Oh rengeteg álmot, árulást, csalást,
Hagyok itt, hagyok meg Neked.

Emlékezz Rám, Te szeress legalább!
Emlékezz Rám, Szívedben, úgyis megtalálsz!

Megbélyegzett, elhalt dalokat,
Bolond törvényekbe zsúfolt
Szavakat,
A napok romjai közt kutatott
Helyeket,
Naplót, szeretőt, közhelyeket.

Emlékezz Rám, Te szeress legalább!
Emlékezz Rám, Szívedben, úgyis megtalálsz!

Pilinszky János Azt hiszem

Pilinszky János   Azt hiszem

 

 

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

 

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanúl és jelzés nélkül.

 

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem...