Volt, ki elmenekült hirtelen, Néha azt hittem, hogy szívtelen. Csak félt, hogy rossz lesz a vége, Hát jó, ha ennyi megérte.
Mindig követem a sorsomat, Széllel szembe menni nem szabad. Ha fáj, majd túl leszek rajta, Legyen, ha Ő így akarta.
Az élet nem játék, Egy apró szép ajándék. De győzhetsz, Én hagynám. Te értem mondd, mit áldoznál?
Én a szívemet adnám, Ha egy kicsit is hagynád, Veled pereg a naptár, Nyáron hull a hó. Én a szívemet adnám, Hogyha végre hagynád, De ha mégse: nem kár, Álmodozni jó!
Van, hogy akarom, de nem merem, Néha bekerít a félelem. A fény csak fordított árnyék, Veled én teljessé válnék.
Az élet nem játék, Egy apró szép ajándék. De győzhetsz, Én hagynám. Te értem mondd, mit áldoznál?
Én a szívemet adnám, Ha egy kicsit is hagynád, Veled pereg a naptár, Nyáron hull a hó. Én a szívemet adnám, Hogyha végre hagynád, De ha mégse: nem kár, Álmodozni jó!
Bent marad a szó, Mi fellőtt űrhajóként Úgy repülne súlytalan. Mit megadnék érte, hogyha éreznéd, Hogy a földön, s égen nem kell más, csak én. T.G.
Sóhaj száll a szélben, el akar bújni az ajkad mögött... Megtiport lelkek az ajtó mögött. Merre menjek?... Hova nézzek?... talán egy elsodort lélek... Nekem idő kell, maradjunk inkább ébren.
Nézz a szemembe, súgd meg mire vágysz! De vigyázz, mert egy féltett alak eléd áll, Üvölt a csendben, s szívedért kiabál! Ha igazán rám vágysz, ne add oda, inkább borulj rám zokogva...
Meséld el halkan az életed, hogy tudjak álmodni érted! Kissé merengve és lassan, de elmondtad a vétked... Szívem veled örült, és lassan vert, A csend átsiklott rajta, a nyugalom madara repdesett arra...
Talán csodaként csöppentem életedbe, De hidd el mégis, valóság vagyok. Valóság, mint ahogy szellő fújja a fát, Őszinte, igaz, hűséges jóbarát.
Volt egy röpke érzés, magával ragadott, Mikor először olvastam egy versedet. Elmém és szívem többé nem nyugodott, Keresni kezdtem különös lényedet!
Olvasni vágytam mindent mit leírsz, Éreztem, ez hozzád mind közelebb visz. Elnéztem fényképed: rajta téged, s mi körülvesz, S bár sohasem láttalak, mégis megszerettelek.
Megtudtam, hogy szereted te is a Holdat, A kék eget, csicsergő madarakat s a hajnalt, A kutyákat, az erdőket, virágos mezőket, A békésen fodrozódó óriási felhőket.
Napokra eltűntél és hiányoztál nekem. Aggódtam érted - tudom ez meglepett. Kérdeztem: "Kedves Barátom, hol vagy?" Hisz itt voltál már velem, gondolatomban.
Majd jött egy kedves nap, mikor találkoztunk: Azt remélem, mint a Hold és Nap élete, Oly hosszú lesz különleges barátságunk! Őrizve e drága kincset, mire rátaláltunk!
Szilánkokon lépkedem csendesen, Mondd merre jársz távoli Kedvesem! Szilánkokon mik szívemből hullottak, S kemény betonon sírón kopogtak! Siratják szerelmem siratják mosolyom, Mondd, merre jársz Kedves Tiborom?
Kiáltom a neved a néma éjszakába, A Te kedves Szíved vajon meghallja? Meghallja hogy miattad könnyeket ejtek, S lassan minden kedves percet elfelejtek? Elfelejtem kedves szavaid, Soha meg nem érzett, Édes csókjaid?
Térdelek már a szilánkokon, S az összetört szívem simogatom. Mely eltört örökre, itt hagyott csendesen, Épp úgy ahogy Te, távoli Kedvesem! Könnyeim potyognak a porba hullanak, S a szilánkokon még egyszer utoljára csillannak.
Majd eltűnnek csendesen, összetört szívemen, Én meg csak térdelek a vércseppen merengek! Összetört szívem, sajog a lelkem S ezért a szerelemért adtam a vérem!
Kiket szeretsz s akik szeretnek Ha bántanak, ha megsebeznek; Ne haragudj' rájok sokáig! De öntsd ki szíved', s ha letörléd A fájdalom kicsordult könnyét: Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.
Oh egymást hányszor félreértjük, Szeretteinket hányszor sértjük, Bár szívünk épen nem akarja. Mi is talán vérzünk a sebben, Nekünk is fáj, még élesebben, De büszkeségünk be nem vallja.
Ne légy te büszke, légy őszinte, Hived legott azzá lesz szinte, Oszlik gyanú, megenyhül bánat; Oly váratlan jöhet halálunk S ha egymástól haraggal válunk, A sirnál késő a bocsánat!
Szeretlek, csak szeretlek.
A Mennyben és a Földön is, legyen szent a Te neved.
Mint mindennapi kenyerünket, úgy add magad nekem, most és máskor is.
Jöjjön el az én országom, ahol szerethetlek téged.
Hiába szeretsz mást, s ő is akar téged.
Legyen meg az akaratom itt lenn a Földön, mert én szeretlek akkor is, ha már nincs miért.
Ha már nem kell senki kölcsön.
Ha már tudják, ha már tudhatják mások is, én belehalok, tudom,
de mégis, de még akkor is, mert szeretni kell lemondva,
szeretni kell várva, összekulcsolt testek izzadt nyomorával.
Pedig jó lenne úgy, ahogy szeretném én, jó volna úgy, ahogy szeretnéd még.
Ne eresszük szerelmünk idő előtt sírba,
ne álljuk a gödör szélén, tehetetlen, sírva,
Pedig meg fogok halni, s te nem értettél semmit,
meg fogok halni, mert nem tudtam adni, nem tudtam adni
csak ennyit.
Nem tudtam mondani, amit kellett volna,
csak akartam élni, neked játszani, játszani, nem félni,
játszani neked a reggelt a nap első sugarával,
a reggelivel melyet ágyba hozok annak, ki kedvesem eljátsza.
Ahogy a földön, úgy a mennyben is,
te szeretsz mást, én szeretlek téged,
hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted,
te nekem vagy, de ugyanúgy másnak,
Krisztusnak jó vagyok, de bohócnak gyáva.
Messze vagy, de legyek bárhol is, szeretlek,
Csak szeretlek akkor is,
még akkor is
Szeress vigyázva, ne szeress bántva,
Szeress, mert a látszatnak, könny lesz egyszer ára.
Borzas szerelmünket ki fésüli újra?
Hogyan jutunk a semmiből a mindeneken túlra?
Ámen
Most még ne mondj semmit, majd akkor ha megjöttél.
Most még ne mondj semmit, csak akkor ha döntöttél.
Még ne mondj semmit, addig míg nem érted, mit tettél.
Ne mondj semmit még, mert nem vagy, nem jöttél.
Most még nem létezünk, csak játszunk, csak játszunk, hogy élünk.
Mert ez nem az amit akartunk, mert amit akartunk attól félünk.
Most még ne add nekem, mit mástól elvettél,
Most még ne mondd, már akkor, már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit, majd találunk szavakat,
melyekből élet fakad, melyek vége nem a pokolba szakad,
majd ha megszültük egymást, nagy vajúdás után,
akkor mondd, nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.
Most még legyünk csendben, hisz fut az út alattunk,
rohanó fák takarnak roncsokat, mit látni nem akartunk,
lerombolt vágyak mellettünk, melyek közt lelkek bolyonganak,
akik közt megszűnt a kapcsolat, csak látszat az, mi megmaradt.
Most még próbálj szállni, ne légy vergődő madár,
légy te a vándor, ki végül hazatalál,
de én had mondjam azt, szeretlek, s ezért én elmegyek, hogy ne bántsalak,
ne legyen több bűn, mert szeretni így nem lehet.
Ha majd átléped a lét küszöbét, ha majd fájni kezd a nincs többé
értelmet kap mi volt a volt, s mi volt miért.
Egyet meg tudsz majd biztosan, lesz egy üzenet:
Volt valaki, ki téged mindennél jobban szeretett.
Elmegyek ne bántsalak többé, elmegyek, mert szeretlek.
Szeretlek, örökké.
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor egy este otthon egyedül talál,
az ablakon kinézel, de semmit se látsz,
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog
és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza,
Mondd gondolsz-e rám?
megteszel mindent, úgy csinálsz, mintha élnél,
órádra nem nézel, elrohansz,
mielőtt sírásra görbülne a szád,
Mondd gondolsz-e rám?
Mit elvettél magadtól nem kapod ajándékba vissza,
imád az égbe, hallgatásod a földre száll,
Mondd, gondolsz-e rám?
S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok,
magadat a tükörben olyan öregnek látod,
Mondd, gondolsz-e rám?
Tested áruként a holnapnak kínálod,
és napról-napra árulod el titkaid másnak,
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben,
te egyedül gyötrődsz fészkedben,
Mondd, gondolsz-e rám?
Pedig várod, hogy az élet újra Rád találjon,
de legbelsőbb titkaid nem érti új barátod,
Mondd gondolsz-e rám?
Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden,
nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben,
igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek,
s a madarak messzi délről lassan hazatérnek.
S én várni fogok, mert várni kell arra, aki nem jön el...
Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend,
de hajnalban a derengés még reményt üzen,
éhes madár a reggel, az emlék megpihen,
akit az éjjel vártam, nem jön ma sem el...
Ha most kérdeznél, elmondanám, volt egyszer egy este,
mikor mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei.
Tudtam, téged kereslek.
Fáztál, és takarót adott neked a szeretet,
és egy pincér meg a sötétség puha teste,
s a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek,
mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok,
már tudom semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden,
nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen.
Most már szinte mindegy mit írtam akkor, mit éreztem éppen.
Már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom,
felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk.
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit, mert nem tudhatjuk mi jön még,
meddig tart a meddig.
Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek,
olyannak mint a kép, amit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer, jó reggelt, az éjszakánknak vége,
s megkapod az életet az életért cserébe.
Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég, felállni nem lesz könnyű.
Hallgassunk most még.
Gyere, ülj kedves mellém,
Mielőtt még elmennél,
Hogy még egyszer a szemembe nézz!
Ezek nem könnyű percek,
Érzem, a szíved reszket,
De a válás az mindig nehéz!
No, csak ne sírj, ez nem méltó búcsúzás,
Légy okosabb, mi nem sírunk, ezt nem szabad!
Mosolyogj, mintha nem fájna, mosolyogj,
Még egyszer, úgy, mint amikor megláttalak!
Látod, így, és most menj el,
Ilyen mosolygós szemmel,
Mindig így fogok gondolni rád!
Hagyd a könnyeket másnak,
Rád még szép percek várnak,
Hát csak menj kedves, jó éjszakát!
Hát ide jutott a mi nagy szerelmünk,
Ennyi szép év után!
A sors ebbe is beleszólt, és nékünk,
Válni kell, bárhogy fáj!
Látod, így, és most menj el,
Ilyen mosolygós szemmel,
Mindig így fogok gondolni rád!
Hagyd a könnyeket másnak,
Rád még szép percek várnak,
Hát csak menj kedves, jó éjszakát!
Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. Mit láttam benned? Magam végzetét. Mit láttál bennem? Egy út kezdetét. Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat. Mit bennem te? Dacot és szitkokat. Aztán, mit én? Jövőm rémálmait. S te? Egy torzonborz állat vágyait. Én? Istent, akit meg kell váltani. Te? Hogy jönnek a pokol zászlai. S később? Hogy az ellenség én vagyok? S én? Azt, akit soha el nem hagyok. Te, tíz év múlva? - Tán mégis fiad? S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak! S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár. Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj! S a legvégén, te? Igy rendeltetett. S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg és te tanácsot adsz nem teljesíted a kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet és te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell, hogy a probléma megoldódjon bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy te süket vagy, nem kértem mást,csak, hogy figyelj rám és hallgass meg, nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél, nem kértem mást, csak, hogy hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen csak gyönge és elesett, amikor teszel valamit helyettem amit nekem kell megtennem csak megerősíted félelmemet és gyöngeségemet.
